Himnusz

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Deus, derrama sobre o húngaro
fartura e alegria.
Guarda-o com teu braço quando
luta com inimigos.
Ao que tanto tem sofrido,
traze um ano de bênçãos:
já este povo expiou bem
o passado e o porvir.

Nossos ancestrais trouxeste
Aos sagrados Cárpatos;
ao sangue de Bendeguz
bonita pátria deste.
Por onde em ondas rebentam
a Tisza e o Danúbio
os bravos filhos de Árpád
Vicejaram em flor.

Nas planícies da Kunság
nos dourastes e espigas,
das videiras de Tokai
o néctar nos pingaste.
No baluarte do turco
nosso pendão plantaste,
e o castelo de Viena
a Matias dobraste.

Nossos crimes acenderam
em ti o fogo da ira
e em nuvens tonitruantes
os teus raios vibraste.
Silvar sobre nós fizeste
as setas dos mongóis
e ao jugo dos otomanos
nossos ombros vergaste.

Sobre as ossadas dos nossos
exércitos vencidos,
quantos triunfos cantaram
os bárbaros de Osmã!
Quanta vez tua gente, oh pátria,
contra ti se insurgiu,
e por culpa de teus filhos
Foste dos filhos túmulo!

Em sua gruta o fugitivo
vê uma espada a caçá-lo,
olha em torno e em sua pátria
não encontra refúgio.
Sobe aos montes, desce aos vales,
na dúvida e na dor:
embaixo rios de sangue,
mar de chamas em cima.

É agora um montão de pedras
onde era a fortaleza,
onde adejava a alegria
há gritos e lamentos.
Mas do sangue dos caídos
Não brota a liberdade:
Dos olhos dos órfãos cai
a lágrima do escravo.

Deus, tem piedade do húngaro,
Joguete de desgraças:
guarda-o com teu braço forte,
em seu mar de tormentos.
Ao que tanto tem sofrido,
trazes um ano de bênçãos:
já este povo expiou bem
O passado e o porvir.